Mielőtt belekezdenék, szeretném elmondani, hogy nem fogok túl sokat beszélni az Elveszett parázs történetéről.

Nincs konfliktus vagy feszültség. Nincsenek rejtvények. Semmi sem késztet várakozásra, fejvakarásra vagy ugrálásra. De van egy érzés, amit a Lost Ember ápol, ami melegséggel vesz körül, és átölel, mint egy régi barát. Az irányítás intuitív, az élénk környezet pedig életről énekel, és felfedezésre csábít. A szinkronhangok megnyugtatóak és hitelesek. Van valami lehengerlően meditatív abban, amikor a nyers természetet magának a naturalizmusnak a szemével nézzük. A Lost Ember az a fajta játék, amit valószínűleg elég hamar meg tudsz ítélni. Lehet, hogy nem neked való, lassú és önvezető, és inkább a narratívára támaszkodik, mint a játékmenetre, de azok számára, akiknek egy kicsit több nyugalomra, egy kicsit több szépségre van szükségük, felnyitja a szemüket a játékban rejlő terápiás potenciál. Bár az ár talán egy kicsit borsos a tartalomhoz képest, a játék technikai kivitelezése némileg hozzájárul a teljes elmélyüléshez.

Az állatok közötti utazás egy pompás húzás, amely lehetővé teszi a játékos számára, hogy egy megtört, de lenyűgöző világot lásson a lakói szemével. Minden állatnak megvan a maga furcsasága - a játék szempontjából nincs jelentősége, de hihetetlenül aranyosak -. Az én kis wombatom jó egy órán át szaladgált, bogyókat majszolt, lefelé gurult a dombokról, összebújt a haverjaival és aludt, mire rájöttem, hogy tulajdonképpen haladnom is kellene már egy kicsit a történettel. Bevallom, én végig vigyorogtam, hogy milyen aranyosak ezek a kis csodabogarak.

Egy újabb olyan játék, amit látnod kell, hogy elhidd - repülj, ússz, gurulj, vagy csak szaladgálj ebben a rég elveszett világban válaszokat és társaságot keresve, és nem fogsz csalódni. Elvégre játszottál már valaha olyan játékkal, amiben (többek között) egy wombatot kell irányítani?