Szeretem, ha egy játék története nyújt valamit számomra. Egy élményt, olyasmit, ami miatt úgy érzem, hogy ezt kár lett volna kihagyni. Ez a gyengém. Nem kell feltétlenül összetettnek lennie, vagy éppen olyan csavarosnak, hogy a stáblista előtt az államat keresve ücsörögjek a székben. De nyújtson valami pluszt, amitől más. Erre pedig egy remek példa a cikk tárgya, a Days Gone.

Ha erről más oldalakon vagy a youtube-on néztek teszteket, a többségük korrekt munkának tartja. Egy jó kis játék, amivel élvezetes játszani, de igazából ennyi. Részint osztom ezeket a véleményeket.

A történet egy óriási klisére épít, miszerint kitört a zombiapokalipszis, a szereplőknek pedig menekülniük kell, ha életben akarnak maradni. Eközben a főszereplő feleségét megszúrják egy késsel, úgyhogy nincs sok esélye. Deacon, a férje (az általunk irányított karakter) és legjobb barátja, Piás, próbálják kijuttatni őt egy helikopterrel. Ez sikerül is, azonban végül úgy alakul, hogy csak Sarah jut fel, a srácok maradnak.

Eltelik két év, Deaconnek fogalma sincs, hogy élhet-e még a felesége, bár a jelek szerint ez esélytelen. És itt kapcsolódunk be a történetbe. Ugye, hogy mennyire klisés? Mégis, ami az egészet kiemeli a középszerből, az a karakterábrázolás, ami szerintem példaértékű lett.

Piás a legelső küldetés során megsérül, onnantól kezdve pedig nekünk kell istápolnunk. Ezt a netes beszámolók alapján a legtöbben nem szerették, bosszantónak és lassúnak érezték. Az igazság az, hogy nagyon következetesen lett felépítve Deacon és Piás barátsága. Az egész történetet végigkíséri, és hiteles.

Olykor előfordul majd, hogy sérülése miatt Piás megrendül. Ekkor pedig Deaconnek, vagyis nekünk kell közbelépni. És ilyenkor fog megmutatkozni, hogy mennyire jól is sikerült megírni a karaktereket. Hiszen a játék adhatna valami gagyi gyógyszeres küldetést és kész (amúgy fog is). De akárcsak az életben, ha súlyos probléma adódik, ez nem lesz elég. Csak a szavak sem lesznek azok. Hiszen könnyű lenne megveregetni a másik vállát és azt mondani, minden rendben lesz, de az élet nem ilyen.

A szakadékot nem lehet átugrani. Ezzel pedig az írók is tisztában lehettek, mert Deacon és Piás barátsága nem csak szavakban, hanem tettekben is megmutatkozik. Ha az egyiknek nem megy, a másiknak sem fog. A sorsuk összefonódott a bajtásiasságuk által. Ezt a köteléket pedig rendkívül hitelesen sikerült ábrázolni. Mert nem csak szavakra van szükség ilyen helyzetekben, hanem célokra is.

Emellett még Deacon és Sarah kapcsolatát is megismerhetjük visszaemlékezésekből. Ezek is jók, mert hétköznapiak, életszerűek. Az írás megteremtette köztük az összhangot, azt, amitől elhittem, hogy tényleg szeretik egymást. Ezt pedig az apróságokkal sikerült elérni. Mindig az apróságok számítanak, mert azokra jó emlékezni, azokba lehet kapaszkodni, attól mosolyodsz el az utcán.

Ezekből pedig van, de nem estek túlzásba, nem lett belőle nyálas romantika. Pár ilyen visszaemlékezés után végtelenül sajnáltam és egyben együttéreztem Sarah-val és Deaconnel. Párnál viszont mosolyogtam én is. Szorítottam a karakterekért, mert megkedveltem őket. Az az igazság, hogy a megfelelő hangulatot is sikerült átadni a jeleneteikkel. És a legjobb az egészben, hogy ezekben olykor Piás is felbukkan majd, így hármójuk viszonyát is egyszerre sikerül ábrázolni.

Természetesen vannak gonoszok is, akik kicsit hasonlítanak a történetre. Mert klisések. Persze felvetülhet a kérdés, hogy lehet-e manapság még eredeti főgonoszt alkotni? Szerintem nem, de jót igen. Egy tucatsémával rendelkező rosszfiút is meglehet jól írni, lásd Thanos (vagy ha már marvel, akkor Zémót, szerintem ő volt a legmegérthetőbb gonosz).

Igazából azt kell mondjam, hogy az itteniek nem kiemelkedőek, de Deaconnel és társaival klassz párbeszédeket folytatnak, ezért mégsem válnak idegesítővé, unalmassá. Igaz ehhez sokat hozzátesznek még az egyéb mellékszereplők, akik szintén belekeverednek ezekbe a helyzetekbe, gondolok itt elsősorban Vas Mike-ra, aki egy érdekes dilemmával állítja szembe a játékost is. Ha egy világban te is folyton ölni akarsz, mert senkiben sem lehet bízni, akkor mégis mi marad? Mi a megoldás? A pacifizmus vagy a gyilkolás? Vagy lehet a kettő között egyensúlyozni?

Vas Mike-ot egyébként igen érdekesen kezelte a fordítás, mert sajnos ennél a játéknál ez már közel sem lett olyan jó, mint a Death Strandingnél. Egész biztos, hogy többen dolgoztak a szövegen, ahogyan az is, hogy kb. a játék közepétől már nem törekedtek az egységesítésre. Ugyanis Vas Mike-ot hol így, hol Iron Mike-ként olvashatjuk majd, teljesen véletlenszerűen fog változni, akár egy küldetésen belül is.

Hasonló történt a helyszínekkel is, amik hol maradtak angolul, hol magyarul, például Medve-patak, de Lost Lake régió. Nem is tudom, hogy ezt feltétlenül hibának rójam-e fel (leszámítva mikor ugyanazt a helyet nevezik így is, úgy is), de én úgy vagyok vele, hogy egységes irányba kellene menni. Vagy fordítsuk a neveket, vagy ne. Kivéve, ha azok valós helyszínek, mert akkor a meghonosodott alakot használjuk (például Szabadság-szobor, nem Lady Liberty vagy Statue of Liberty).

Erre jó példa a Death Stranding, ahol a helyszíneket mind lefordították, míg a személyneveket nem. Tehát egységes volt. Pedig itt is látszik, hogy volt erre törekvés, hisz Boozer végig Piás marad, sosem fogjuk látni angolul, ahogy a freakerek is korcsok lesznek (mert a Walking Deadhez hasonlóan, itt sem fogja, soha, senki zombinak nevezni őket). Szóval tippre szoríthatott a határidő és kapkodás lett a vége.

Egyébként ez a kettősség az egész fordításra jellemző. Néha egész ötletes mondatokat is látni, máskor pedig a karakter „huny egy verset”. Ezzel nem is lenne baj, a kevesetből verset lett, nagy ügy…nos, az, ugyanis, ha lefekszünk, hogy napszakot váltsunk, akkor van három-négy bekészített mondat, amit mondhat, és ez az egyik. Vagyis rengetegszer fogjuk látni ezt a hibát, ami először vicces, aztán zavaró, végül már csak legyintettem rá.

Persze az is előfordul, hogy egyszerűsíteni kellett, és az például tetszik, hogy ezt vállalták. A játékban ugyanis van egy szekta (fontosak lesznek a történetben), amit Rest in Peace-nek (RIP) hívnak, vagyis Nyugodj békében! szekta. Angolul a tagjait rippers-nek (rippereknek) nevezik. Na most, ezt hogyan próbálnád magyarítani a szekta nevéhez? Ezért bár a csürhe nevét lefordították, a ripper helyett a magyar feliratban szektások lettek. És ez szerintem egész klassz egy megoldás lett.

Összességében ez a játék tartalmas, élvezet vele játszani, mert a játékélmény nagyon jó, a történet klisés, de a karakterek és a zenék kiemelik a középszer posványából. Mert nem említettem, de a zenék, mind a licencelt, mind az ehhez írt számok nagyon jól fokozzák a hangulatot, legyen az egy pörgős jelenet, vagy éppen szívmelengető.

Ugyanakkor a feliratok sajnos technikai okból néha tovatűnnek, nem jelennek meg, de szerencsére ez nem túl gyakori. Bár ha egy bejátszásban történik meg, akkor tapasztalatom alapján azalatt végig nem fog felbukkanni. Igaz, ilyen csak kétszer fordult elő.

Mindemellett a magyar feliratozás pedig bár hagy maga után kívánnivalót, néha egészen elképesztő félrefordításokkal is lehet találkozni, máskor viszont kifejezetten ötletes megoldásokkal is, de egyáltalán nem használhatatlan vagy kritikán aluli. Én amondó vagyok, hogyha szeretitek a jó karaktereket, az akciót és az élvezetes játékmenetet, ahol a motorvezetés egészen nagyszerű lett, próbáljátok ki, mert megéri.

Azt pedig ugye már tudjuk, hogy nem kap folytatást, de szerintem nem is igényli. Minden szereplőnk sorsa lezárul, csak a legvégén dobnak be nekünk egy dolgot, ami alapján folytatható lenne, de ezt olyan röviden és marginálisan teszik meg, hogy szerintem a készítők már eleve készültek arra, hogy ennyi volt.

A stáblista legördülése után kaphatunk még négy darab küldetést, mindegyik egy pár perces jelenetsort biztosít. Ez lesz az, ahol megkapják a lezárást a szereplők, úgyhogy még bóklásszatok utána egy kicsit, hogy beadhassa a játék. És ne higgyetek az internetnek, nincs titkos befejezés, azt is simán megkapod, ha mindegyik küldetést 100%-ra csináltad (márpedig, ha végigviszed úgy lesz).

Szóval a játék egy kerek egész, néha szívbemarkoló, máskor vicces, összességében pedig karakterszinten rendkívül életszerű.