A rövid bevezetõ után egy romos nagyváros közepén találjuk magunkat, amint egy kis csapat elkeseredett lázadó harcát segítjük a gonosz, elnyomó Hatalommal szemben. A disztópikus díszletet csak tovább fokozza, hogy a háttérben mindenütt egy idõs férfi hangját halljuk hatalmas hangszórókból és kivetítõkrõl, amint fáradozásaik hiábavalóságát ecseteli. Az egész valahogy nagyon ismerõs, mintha már megtörtént volna az egész... no, de ne rohanjunk ennyire elõre a... hm, idõben.

Vigyázz, kész... vigyázz, kész-kész-kész-kész, rajt!

A Sierra gondozásában megjelent TimeShift egész játék-mechanikáját az idõutazás csodálatos lehetõségei köré építette. Meg kell, hogy mondjam, ez meglehetõsen jól sikerült nekik. Ahogy a bevezetõben is leírtam, az elsõ néhány óra játék közben az embernek az az érzése támad, mintha pár hónapot visszacsúszott volna az idõben, és újra a Half-Life második részének az elejénél tartana. A hasonlóságba az egyszeri játékos szinte belepirul. Ez persze még erénye is lehetne a programnak, de majd kicsit késõbb kifejtem, hogy mégsem az.

Tisztában vagyok vele, hogy cikkem ilyetén kezdése egy igazi övön aluli ütés az orosz fejlesztésû TimeShiftnek, igyekszem is gyorsan ellensúlyozni a dolgot, hiszen alapvetõen egy jó játékról és hozzá egy elfogadható szintû magyarításról van szó. Személy szerint kedvelem nagy, keleti testvéreink programjait; náluk még jelent valamit a kreativitás, õk még tudják milyen az, mikor szûkös erõforrások mellett kell eredményt felmutatni. Ahogy rengeteg más orosz és ukrán fejlesztésû játékon és felhasználói programon, ezen is látszik, hogy tehetséges és ötletes emberek alkották.

A történetre nem pazarolnék sok szót, nem is igazán tudnék. Adva van egy fantasztikus harcipáncél, melynek viselõje uralma alá hajthatja a negyedik dimenzióként csúfolt idõt, mellé egy zseniális fõgonosz hatszáznegyvethétezer-ötszáztizenhárom fõs személyes testõrséggel, és egy csomó fenyítõeszköz, amiket az elõbb említett népes csoporton fogunk tesztelni, remélhetõleg úgy, hogy õk bibisebbek lesznek a végén, mint mi. Kész. Egy átlagos FPS (first person shooter -elsõ személyû „lövõs”) nem is igényel ennél több körítést. Legalábbis a készítõk szerint. Õszintén szólva nekem ezzel kapcsolatban komoly fenntartásaim vannak, véleményem szerint a játék leggyengébb oldala maga a hangulat és a körítés lett. Hiába hasonlít az egész (kezdetben!) megszólalásig a már sokat emlegetett etalonhoz egyáltalán nem sikerült magam beleélnem a fõhõs szerepébe. Nem azért küzdöttem keresztül magam az amúgy változatos pályákon, mert érdekelt a végkifejlett, sokkal inkább az új fegyverek és ellenfelek – no, meg persze a fordítási hibák keresése – motivált.

Ezzel szemben a játék mûködése kifejezetten tetszett. Mint már említettem különles felszerelésünk képes a körlöttünk lévõ idõ lelassítására, megállítására vagy akár visszaforgatására is. El lehet képzelni, hogy ez mennyire bolondítja meg a lövöldözõs játékok konvencionális elemeit. Kedvenc megoldásom volt, hogy az idõt lelassítva mesterlövészpuskával egy egész raj katonát lõttem fejbe úgy, hogy az elsõ még össze sem esett, mikor az ötödik felé elindult a halálos lövedék. De megtehetjük azt is, hogy az idõt teljesen megállítva egyszerûen kivesszük az ellenség kezébõl a fegyver, majd ellene fordítjuk. Sorolhatnám még a különbözõ trükköket, amivel képesek leszünk végül gyõzedelmeskedni a szokásosnak mondható túlerõ felett. Az egész rendszer kifejezetten egyszerûen használható és ötletes. Köszönhetõen ennek, a meglehetõsen értelmes ellenfeleknek és az amúgy is szemkápráztató effekteknek az egész valami elképesztõen látványos és élvezetes akció-orgiát eredményez.

Az idõ feletti uralom kihasználása nem merül ki szerencsére ennyiben. A készítõk más hasonló játékok mintájára néhol könnyebb-nehezebb fejtörõkkel tették gyermeküket változatosabbá. Ezek közül néhány akár hosszú percekre megakaszthat minket, megoldásukhoz komolyabb agymunka és a környezet alaposabb megfigyelése szükséges. Azonban senki ne gondolja, hogy ez a játék kárára válik, épp ellenkezõleg, pont arra elég, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat és újra kedvet kapjunk egy óra lövöldözésre. Ezekhez hasonló a jármûvek aktív szerepeltetése – egy kis száguldozás vagy éppen repülõgépek lövöldözése egy rögzített ágyúról valóban feldobja az amúgy sem monoton lövöldözést.

Ha nagyon röviden kellene összefoglalnom, azt mondanám, hogy a TimeShift nem egy korszakalkotó játék, de kifejezetten jó szórakozást nyújthat akár hosszútávon is, a téma és a stílus iránt fogékony emberek számára. Valószínûleg ez ösztökélte a magyar forgalmazót arra, hogy egy honosítást is a játék dobozába csomagoljon, ami valljuk be igen szép gesztus a részérõl, még akkor is, ha a minõségbe néhol könnyen bele lehet kötni.

Az idõ pénz

Tehát adva van nekünk egy kellemes játék, amiben ráadásul minden megjelenõ, leírt szöveg magyar. Az ünnepi kajálásokban megfáradt ember ennél nem is kívánhatna többet. Ám hamar rá fogunk ébredni, hogy ez a kívánság nem teljesen úgy sült el, mint szerettük volna. Bámulatos önuralmam tanúbizonyságaként a telepítés után elsõ dolgom az volt, hogy a menübe ástam bele magam és a különbözõ beállítások fordítását ellenõriztem. Kellemes megelégedés vett rajtam erõt, mikor egyetlen „túllógó” sort sem találtam. Mindenütt szép ékezetes magyar karakterek és többé-kevésbé helyes és érthetõ magyarázatok és tanácsok fogadtak. (Itt jegyezném meg mellékesen, hogy program alapból látszólag nem kezeli a legtöbb ékezetes betût, így mikor a nevem megadásánál szerettem volna felhasználni õket, nem fogadta el, a honosítás készítõi mégis megoldották, hogy a többi megjelenõ szövegben az említett karakterek is tökéletesen megjelenjenek.) Az itt gyûjtött lelkesedés azonban alaposan alább hagyott a program futtatása közben, itt bizony már komoly elégtelenségeket is találtam. Miközben játszottam végig az az érzésem támadt, hogy egy alapvetõen tehetséges csapat - mert szinte biztos vagyok benne, hogy több emberrõl van szó, de a továbbiakban csak, mint egyetlen ember foguk róluk beszélni - munkája, akik egyszerûen nem annyira járatosak a számítógépes játékok fordításában. Olyan alapvetõ problémákról van szó, mint a csupa nagy kezdõbetûvel írt mondatok vagy a szolgai tükörfordítások. Az ember egy-két magyartalan mondatot vagy félregépelést még elnéz (halkan jegyzem meg, hogy ilyet a rendkívül rövid kézikönyven is találtam) de az elõbb említett hibák bizony alaposan elkeseríthetik eme cikk rigolyás íróját. Ezeknek a negatív jelenségeknek nagyon szemléletes példája a „Kézi Gránát”. Sajnos nem ez volt az egyetlen eset, ahol a fordító nem végezett jobb munkát, mint bármelyik forgalomban lévõ fordítóprogram. Az egésznek a furcsasága, hogy másutt a jelenlegi helyesírás szabályainak teljesen megfelelõ „kézigránát” kifejezés szerepel - ezért is gondolom, hogy a honosítás nem egy ember keze munkája. Muszáj legalább néhány szóval megemlítenem azt a rengeteg mondatot, ahol a lokalizáció készítõjének csupán egy kevés bátorságra és kreativitásra lett volna szüksége és máris nem érezhetné a játékos azt, hogy tulajdonképpen egy angol szórendû mondatot olvas magyar szavakkal. Rendkívül zavaró tud lenni, mikor egy-egy szófordulatnál szinte ordít a monitorról, hogy mik voltak az angol szavak, amiket a fordító egyszerûen csak magyarra cserélt. Ez - mármint a helyes szórend - legalább annyira fontos kéne, hogy legyen, mint a helyesírás és a megfelelõ szavak használata. Hasonlóan sokat mérgelõdtem a mondatvégi írásjelek angolos használatán. Én még valami olyasmit tanultam az általános iskolában, hogy minden olyan mondatot, amiben az ige felszólító módban vannak, felkiáltó jellel zárok le. Tehát annak az utasításnak a végén, hogy „Juss el a város másik végébe.” egy pontból és egy függõleges vonalból álló alakzatnak kéne csücsülni. Megjegyzem, nem ez az elsõ fordítás, ahol ezzel találkoztam, könnyen betudható az angol nyelv befolyásának.

Sajnos az elõbb említett helytelen formáknál is zavaróbb az a nem kevés félrefordítás, melynek oka legtöbbször az volt, hogy a honosító nem volt teljesen tisztában azzal, hogy mirõl is van szó a szövegben. Ez persze érthetõ is, hiszen egy olyan mondatnál, mely közvetlenül a monitoron történõ dolgokra utal, nehéz a megfelelõ, a helyzethez illõ fordítás megalkotása anélkül, hogy látnánk mirõl van szó. Márpedig a fordító az esetek nagy részében nem látja, - extrém esetben magát a játékot sem látja soha - de ez nem is az õ dolga, hanem a tesztelõé. (Az õ hanyagságukra még a késõbbiekben visszatérek.) Ami viszont kevésbé megbocsátható, hogy nagyon gyakran a magyar szöveg sokkal rövidebb, mint az eredeti angol. Ezzel nem is lenne baj, ha az ember nem tudná, hogy fontos információk maradnak ki a fordításból. Helyenként ez a rövidítés egészen nevetséges hatást kell. Halljuk, amint elszánt felettesük hosszú másodperceken át magyarázza, hogy mi a következõ feladatunk a pálya közben, de alul csak néhány magyar szó jelenik meg.

A már emlegetett tesztelõk sara, hogy ezeket a hibákat mind elnézték, és hagyták, hogy ilyen formában a boltokba kerüljön. Nem hiszem, hogy sok munka és odafigyelés kellett volna az általam említett problémák kiszûréséhez. Az egész csak azért bosszantó, mert mint említettem egy remek játékról és egy alapvetõen jó, de legalábbis megfelelõ fordításról van szó, ami könnyen lehetett volna akár példaértékû is!

Az idõ minden sebet begyógyít

Igyekeztem tárgyilagos maradni és úgy véleményt alkotni valamint közölni, hogy ne csak azt érezzék az olvasók, hogy mennyire jól szórakoztam a TimeShift tesztelése közben. Ugyanis ez az igazság. Bármilyen kezdetleges hibák is voltak a fordításban, mindvégig azt éreztem, hogy láttam én már ennél sokkal rosszabbat is. Az oroszok üdvöskéje olyan fordítást kapott, melybe sok - rengeteg - helyen bele lehet kötni, de alapjába véve mégis örülünk, hogy van, mert, mint hozzáadott érték jelenik meg játék közben.