Szerintem egy játékos életében kevés olyan (szóismétlés) játék van, amit valóban jónak érez. Szándékosan az „érezni” igét használom, mert sok mindent tarthatunk jónak, olyasmit is, amit nem szeretünk, de belátjuk, hogy igen, vannak érdemei. Viszont az érzés az, amit nem igazán tudsz befolyásolni. Márpedig olyan játék, amit jónak, kiválónak érzel, kevés van. Ez talán bután hangzik, de hagy egyfajta űrt az emberben, miután végigjátszotta.

Könnyen lehet, hogy elszaladt velem a ló, ám mivel én a játékokat a történetükért és az azok által létrehozott hangulatért szeretem igazán, ezért nálam ez olykor-olykor előfordul. Például ilyen nekem a Mass Effect trilógia is – ebből a szempontból pont a harmadik rész tetszett a legjobban.

Nos, ezen élményeim közé bekerült egy újabb a Detroit: Become Human. Ez a játék annyira egyben van, hogy az letaglózott. Nincs konzolom, ezért én roppantul megörültem mikor kiderült, hogy a Quantic Dream játékai megjelennek PC-re is. A Fahrenheitet annak idején szerettem, a Heavy Rainért nagyon irigy voltam, a Detroitért pedig vérzett a szívem. A Beyond nem hozott lázba, de a Detroit végigjátszása után azt is megvettem.

Amikor kiderült, hogy PC-re is kikerülnek, a Heavy Rain-t egyből előrendeltem, egy hónap múlva pedig meg is jelent. Ellenben a Detroit megjelenését tűkön ülve vártam anno. Tudtam, hogy sci-fi, hogy android öntudatra ébredés a lényeg, az „Én, a robotot” pedig nagyon bírom. És mind a tizennégy órát megérte.

A történet 2038-ban veszi kezdetét azzal az androiddal - fentebb látható -, akivel a demóban is játszhattunk. Az ő neve Connor, egy olyan android, akit kifejezetten nyomozásokhoz alkottak meg. Jó a nyomok felderítésében, különleges képessége, hogy ezek alapján felállítja a forgatókönyvet a történtekről, amit játékosként láthatunk is.

Mellette még két karaktert lesz lehetőségünk irányítani, az egyikük Kara, aki egy házi android, elsősorban takarítás, nevelés és szervezés teszi ki a feladatait. A másikuk pedig Markus, aki egy híres festőnek a segédje, lévén már öreg és beteges, ezért szüksége van egy ápolóra. Azonban ő úgy bánik Markus-szal, akár egy emberrel.

Mindegyikük szerepe már ennyiből is kitalálható, mert bár mindhárman androidok, mégis az ő helyzetüknek, a társadalomnak azon részeit ismerhetjük meg, ahová tartoznak. Kara és Markus szökni kénytelen, míg Connor utánuk és a többi android után nyomoz. Ebben kissé hasonlít a Fahrenheithez, mert ott is „magunk után” nyomozhattunk, de a Detroitban ez sokkal kifinomultabban működik. Mert Connor nem konkrét személyeket keres – legalábbis egy ideig -, hanem az android meghibásodások okát kell kiderítenie, ami miatt annyi elszökik. Őket nevezik deviánsnak, ugyanis túllépnek a programjukon és elkezdenek magukra gondolni.

Ebből először azt gondolná az ember, hogy a deviáns meghibásodás miértjének a kiderítése a főszál. De nem! Mindhárom karakteré más, mégis egyenértékű. Egyik sem kevésbé érdekes a másiknál. Az más kérdés, hogy a játékosok többségének Connor a kedvence, de ez inkább a szimpátiáról szól szerintem, semmint a történetszál értékeléséről. Bár, ha választanom kellene, én is őt írnám. Persze ehhez kellett az is, hogy a zsaru filmekhez hasonlóan, kötelező elemeként kapjon egy társat, aki, hogy, hogy nem, ember. A kettejük között kialakuló kapcsolat kifejezetten jó. Természetesen ezt befolyásolják a döntéseink, sőt, ami azt illeti nagyon szélsőséges irányba is elvihetjük, negatív értelemben is. Ez nekem azért volt fura, mert az ilyenfajta játékokban általában csak a látszatát kapjuk meg a szabadságnak. Itt viszont például a Connor és Hank között lévő dinamikát is alapjaiban befolyásolhatjuk.

Illetve amit még hozzátennék, hogy ez nem a Mass Effect, itt nem mindig a jó döntés az, ami célhoz vezet, mondhatnám azt is, hogy néha genyónak kell lenni, hogy mindenkit megments. De sosem tudhatod, mikor, ez benne a trükk.

A három főszereplő androidunk útját ezekkel a jelzőkkel lehetne leírni. Karát a család, Markust a szabadság, míg Connort az igazság, a szabad akarat kérdése hatja. Ennek következtében a történetszáluk nagyon változatos, még azok után is, hogy egy bizonyos ponton elkerülhetetlenül összeérnek. Markáns különbség van köztük, ezért sokszínű, folyamatosan érdekes marad a történet. Ami még plusz, hogy mindegyikük külön zeneszerzőt kapott. Tehát nem egy ember munkája a zenei album. Ez is segít abban, hogy különbözőek legyenek, Karáéban rengeteg a vonós hangszer, Connorét szándékosan modernre, merevre és akciódúsra próbálták alkotni, hogy kihangsúlyozzák vele karakterét, Markus-ét pedig a bizonytalanság járja át, éppen úgy, ahogyan a játékost is, az ő karakterét kísértő folyamatos döntéskényszer miatt – ez szerintem az előzőekkel ellentétben, nem tudja átadni a neki szánt hangulatot.

Játékmenetben már nincs ekkora különbség köztük. Karával a klasszikus QD játékot folytathatjuk, esetenként QTE részekkel. Connoréban a nyomozó szál miatt egész mozgalmas a dolog, nyomokat deríthetünk fel, ezeket pedig rekonstruálhatjuk, így jutva plusz információkhoz, amik a párbeszédekben segítenek. Markus-é valahol a kettő között van, mert ő is „kiszámíthat” cselekvéseket, de neki ez ahhoz kell, hogy eljusson bizonyos helyekre, épületekbe. Amolyan parkour módon.

Kara szála ugye a családról szólt, ami azt kell mondjam, működött. Valóban szorítottam Karának, hogy sikerüljön minden, Alice-t pedig megkedveltem, egyáltalán nem volt idegesítő, pedig tartottam tőle. Mondhatni nagyon szép íve volt a történetének. Többször is elérzékenyültem ezen a szálon, hazudnék, ha azt mondanám, kőszikla maradtam végig. Nagyon jó volt.

A második Markus, akinél nekem a legfőbb dilemmám mindig az volt, hogy békés legyek vagy sem. Maguk a morális részek itt kevésbé voltak személyesek, főleg társadalmi szintűek. Bár a társainknál ugye lehetett egy kicsit merengeni. Ez az, ami nekem nagyon tetszett a játékban, hogy mindig bizonytalanságban tartott. És Carlt is bírtam, jó meglátásai voltak.

Végül Connor, a többség kedvence. Miért is lehet ő a legnépszerűbb? Erre is van tippem. Először is, szerintem csakis ő az, akivel valódi választásunk van. Mivel nem a játék legelején kell döntenünk a legnagyobb kérdésekben, hanem csak később, a megszerzett temérdek infó tudtában, másrészt mindegy, mit választasz, a játék akkor sem ér véget. Ez egy valódi dilemmát szül, hiszen igazából egyetlen egy dologról kell határoznunk. Arról, hogy mit érzünk helyesnek. Nem arról, hogy mi az egyetemes igazság, csakis arról, hogy szerintünk, mi a megfelelő erkölcsi döntés.

Másrészt Hank miatt. Nagyon jól felépített a kapcsolatuk, amit nyilván lehetőségünk van tönkretenni, de minek? Persze, a történet úgyis megy tovább, sőt. Az a legjobb szerintem ebben, hogy a párosuk hiába egy közhely - android, és egy androidokat utáló rendőr -, mégis úgy, hogy mi határozhatunk a válaszokról, baromi szórakoztató nézni őket. Na meg ugye könnyű megkedvelni őt. Ami külön tetszett, hogy konkrétan csak az utolsó fejezetek során tudjuk meg, hogy miért is alakult ki ez a gyűlölet Hankben, és bár a tragédiája is közhelyes (majdnem „Én, a robot” nyúlás), mégsem éreztem klisésnek. Sajnáltam a palit és együttéreztem vele, mert az előtte lévő tíz órában megkedveltem.

A fejezetek körülbelül 20-30 perc hosszúak, leszámítva az utolsókat, amik akár kétszer ennyiek is lehetnek. A játékidő kb. 12-15 óra. Attól függ, hogy keresztül rohanunk-e vagy szétnézünk a pályákon. Utóbbit érdemes megtenni, ugyanis sok fejezetben vannak magazinok, amik olyan cikkeket rejtenek, amiket simán el tudnék képzelni a valóságban is, ha léteznének androidok. Például olyan közhely témákkal, mint az „elveszik a munkát”-tól az olyan ötletesekig, mint, az androidok jobb sportolók, írók lehetnek, az emberek a technológia miatt képtelenek személyesen érvelni bármiért is, hiszen alig találkoznak egymással, illetve ha egy android nem lehet korrupt, akkor miért ne legyen egyikük elnök? Baromi jó morális dilemmákat feszegetnek, érdemes megkeresni ezeket.

Nagyon élvezem mikor morális, egzisztenciális kérdéseket tesznek fel egy történetben, a Detroit pedig tele van ilyenekkel. Persze, vannak helyzetek, amiket nem kerülhetünk el, például Karával és Markus-szal. Ellenben ez a választás Connor esetében valóban a rendelkezésünkre áll. Ráadásul ugye csak a történet vége felé, amikor már megismertük mindegyik oldalt, amikor rengeteg választás elé kerültünk már és döntöttünk. Tippre mindenki elhatározását a "Kamski rész" adja meg.

Nem tagadom, nekem is ezért lett a kedvencem Connor, illetve szerintem az ő fejezetei a leginkább „játékosak”. Jobb a játékmenet és változatosabb is. Plusz talán az ő része a leghatásvadászabban megírt. Például a döntéseink függvényében hivatkozhat a párbeszédek alatt Connor az androidokra „ő/ők”-ként vagy „az/azok”-ként. Apróság, de erre is figyeltek.

A grafika pazar. Legalábbis PC-n. Persze, nem vagyok álszent, tudom, hogy ez a digitális mozgásrögzítésnek – népszerűbb nevén motion capture – köszönhető. Viszont nem csak a szereplők néznek ki elképesztően, hanem a környezet is. Néhány részletet leszámítva ez mindenre igaz. Az eső például az egész csúcsa, meg ahogy a felületeken viselkedik. Direkt utánanéztem, hogyan is működött ez, és a belefektetett munka igen emberes. Több, mint egy évig forgatták ezeket a jeleneteket a szereplőkkel úgy, hogy az arcukon 83 „pontot” helyeztek el, miközben a kezeslábasba bújva sima iroda székeken kellett imitálniuk az autóvezetést, vagy egy kétméteres falon a játékban történő több tízméternyi mászást. A színészek többsége nem is találkozott egymással.

A játék magyar felirattal jelent meg, mind PS4-re, mind PC-re. Fogalmam sincs ki vagy kik készítettét el ezt, de le a kalappal előttük. Iszonyatos mennyiségű szöveg van benne, amit több tucat féleképpen lehet előhozni, ezek egymásra adott reakciók, nem pedig egy lineáris játék egymásutánja, úgyhogy ezt olyan minőségben elkészíteni, ahogy sikerült, hihetetlen munka lehetett.

Nekem a kb. 15-18 órás Life is Strange 2-ben a tesztelés miatt 191 órám van és még úgy sem láttam minden lehetőséget! Na most a Detroitban olyan sok választásunk van, annyi „kicsit más” párbeszédek, fejezetek, amik ütik egymást, karakterek, akik másként viselkednek, hogy ezt ilyen minőségben kiadni elképesztő teljesítmény.

Külön tetszett, hogy a tegezés-magázás megvan a fordításban. Az pedig, hogy ezt végig következetesen csinálták (tehát nem keveredik egy karakternél), azt jelzi, hogy biztosan tesztelték. Komolyan, egyszerűen lenyűgöző az egész. A Witcher 3 és a Death Stranding után még egy játék, ami hivatkozási alap számomra, ha minőségről van szó.

Magam is csak elenyésző mennyiségű hibát találtam, sőt, elütést konkrétan egyet sem, ami nagyon meglepett, mert az, hogy valamit másképp fordítana az ember, egy dolog, de hogy még egy plusz szóköz sem maradt benne, az igen! Szintén tetszett, hogy a manapság elburjánzott nagybetűs „Ön”-t, helyesen használták. Mert bár létezik ez az írásmód, de csak fokozott tisztelet esetén használandó – mondjuk például bíróságon. Az, hogy manapság mindenhol így használják, számomra rémesen kiábrándító. Ugyanakkor itt Connor használta a Hankkel való beszélgetések során, egy androidnál pedig szerintem magától értetődik a fokozott tisztelet.

Az olyan apróságoknak is nagyon örültem, hogy az „in english” fordítása, „magyarul, ha lehet” lett. Apróság, de én szeretem, ha a mondanivalót úgy alakítjuk, hogy életszerű legyen. A hétköznapokban pedig ez a kifejezés az.

Amit még hozzátennék, hogy a QTE részek, mondjuk a Heavy Rainnel ellentétben, kifejezetten megbocsátóak. Ott, ha csak kettőt mellé ütöttem, már reszeltek, a Detroitban ellenben egyrészt szerintem több időnk is van reagálni, másrészt hibázhatunk párat, mielőtt végzetes lenne a dolog. Két dologért még nagy plusz. Engem a Heavy Rainben a „lassan mozgasd a kurzort” rész rettentően irritált., mert sokszor gyök kettővel is hibásnak vette a játék. A Detroitban ez megszűnt, ilyen ikon és cselekvés már nincs. A második pedig az, hogy itt már sikerült kiírni, hogy mit jelent a felfelé mutató nyíl. Mármint melyik billentyűt. Elárulom, a bal shiftet. Na de mire én erre rájöttem a Heavy Rainben, az eltartott egy ideig. Itt nem kellett vele kínlódnom, ennek külön örültem.

Egyébként PC-n egész jól irányítható. Sőt, kifejezetten jól. Bár a kamera néha megzavart, de a Heavy Rainhez képest drasztikusan csökkent ez a szám – abban rengeteg kört leírtam séta közben.

Végül megjegyezném, hogy a játék nem szenved abban a betegségben, mint mondjuk a Telltale féle Walking Dead első évada, ahol tök mindegy mit csinálunk (SPOILER annak, aki nem játszott vele), Lee akkor is meghal. (SPOILER VÉGE)

Itt igenis számít, miképpen döntünk, ami azt illeti, komplett fejezetek maradnak ki, ha valaki idő előtt elhalálozik. Ha senki sem hal meg, akkor is lesznek, amiket egész biztosan kihagysz, mert ütik egymást. Egy végigjátszásban nem láthatod mindegyiket. És nem alibi részek, hanem ugyanúgy 20-30 percnyi tartalmak.

A fejezetek végén egyébként kapunk egy folyamatábrát, amin szemügyre vehetjük, hogy hol, hogyan döntöttünk, és mennyiféle irányba vihettük volna el a történetet. Ezeket egy lakatként látjuk, a konkrét cselekvést csak akkor, ha végrehajtjuk. Így bár látható, hogy mennyi lehetőségünk lett volna, az nem, hogy mik. Ami azt illeti, baromi szerteágazó az egész, ezekkel még játszadozni is lehet. Például egy társunkat megmenthetjük, ha jól lépkedünk, vagy Conorral nem azt vizsgáljuk meg először, amit kellene. Hozzátartozik még, hogy a tab lenyomásával láthatjuk azt is, hogy a játékosok hány százaléka tette azt, mint mi. Illetve barátainkkal is összemérhetjük a döntéseinket. Ezt nem tudtam kipróbálni, mert Epicen nincs olyan, akinek meglenne, de feltételezem működik.

Ami még külön pluszpont volt nekem, az a menü. Tudnotok kell, hogy a menü hátterében folyamatosan lesz egy android, aki üdvözöl minket, vagy éppen megviccel. A lényeg, hogy kommentálja a haladásunkat, hogy hol ért egyet velünk, hol nem, vagy számonkér minket, ha elszúrtunk valamit. Sőt, eldöntendő kérdéseket is kapunk, amikre válaszolnunk kell. Ezeket nem fogom elárulni, de az a szép benne, hogy illeszkednek a cselekményhez. Mintha ő is része lenne az általunk alakított eseményeknek. Nekem ez nagyon tetszett. Úgyhogy emiatt érdemes néhányszor kilépni a főmenübe.

Itt lehetőségünk lesz még elkölteni a bónuszpontjainkat, amiket a fejezetek végigjátszásáért kapunk. Ezeket én csak a fejlesztői videókra használtam el, a többi nem érdekelt – de ezekhez emlékeim szerint már nincs magyar felirat. Illetve a kedvencem az „Extrák”-on belül a „Felmérés” menüpont. Itt kitölthetünk egy tízkérdéses kérdőívet, amik érdekes morális döntések elé állítanak minket. Az arányok is meglepőek lehetnek egyeseknek.

Ha pedig végeztünk, láthatjuk, hogy a játékosok hány százaléka választotta a különböző lehetőségeket. Ennek semmilyen hatása nincs a játékra – bár az android barátnős kérdés 68%-a pont annyi volt, amit az egyik fejezetben olvasható magazinban is említettek -, csupán érdekesség. Ha végigvittük a játékot, akkor további három kérdésre válaszolhatunk még. Konkrétan innen tudom, hogy a játékosok többségének Connor a kedvenc karaktere.

Összeségében amondó vagyok, hogy aki odavan a jó történetekért, a jó és szerethető karakterekért, a döntési szabadságért, azért, hogy befolyásolhatja az eseményeket, mindezt három remek zenei album mellett, úgy, hogy folyamatosan morális és egzisztenciális kérdéseket feszegethet közben, az próbálja ki! Mert ez egy élmény. Egy olyan élmény, ami hiszem, hogy megismételhetetlen, akárcsak egy Mass Effect trilógia.

Végezetül egy rövid rajongói hangulatvideó, hogy milyen is a játék. Ha sosem játszottál vele, akkor nem spoileres, mert úgysem tudod, ki kicsoda, ráadásul többféle kimenetet is láthatunk az viszont csak a te végigjátszásodon áll, hogy mit látsz. Sajnos csak angol felirat van hozzá.