Néhány napja került a kezem közé egy számítógépes játékokkal foglalkozó magazin 2000-es száma, benne egy hatoldalas cikkel a honosításokról. A terjedelmes írás olvasása közben többször is gúnyos mosoly jelent meg az arcomon; egy ma már létezõ, magyar játékfejlesztõ csapat fiatal vezetõje lelkesen bizonygatja benne, hogy Magyarországon szükség van a teljes, szinkronos honosításokra, és hogy pár éven belül e nélkül már nem is lehet majd játékot eladni...

Romantikus garázsprojekt - második felvonás, avagy adjatok már egy k*rva puskát!

Mielõtt a cikk témájául szolgáló játékot megkaptam, meglehetõsen keveset tudtam a Penumbra-jelenségrõl. A néhány diák által fejlesztett majd ingyenesen terjesztett felvezetõ rész figyelemre méltó sikereket ért el játékosok körében. A srácok megmutatták, hogy nem kell milliókat költeni egy tisztességes játék elkészítéséhez. A félelmetes hangulat és az életszagú játékmenet olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy hamarosan elkészült a második rész is - megõrizve elõdje legfontosabb jellemzõit. A siker ezúttal sem maradt el - az interneten olvasható értékelések mind elismerõleg szólnak a játékról.

A Penumbra: The Black Plague félelmetes és ijesztõ. Nagyon félelmetes és nagyon ijesztõ. A nyomasztó, sötét színletek és a mögöttük rejlõ borzalom egyszerûen sokkolja az embert. A realizmus, a fizika univerzális törvényeinek hûséges imitálása, a fejtörõk nagyon is logikus megoldásai annyira megerõsítik az emberben azt a bizonyos „én-most-tényleg-ott-vagyok” érzést, hogy a rettegés egészen zsigerig hatol. Ebben a belsõ nézetes játékban nem legyõzzük a szörnyeket, hanem elszaladunk, esetleg elbújunk elõlük. Ugyanígy az ajtókat nem berobbantjuk, berúgjuk, nem megkeressük az azonos színû kulcsot/kártyát hozzájuk, hanem egy fém rúddal felfeszítjük esetleg megkerüljük egy rejtett szellõzõcsatornán át. A játék-mechanizmus tehát újszerû, vagy legalábbis nem a megszokott. Bár a fõszereplõ szemszögébõl látunk mindent, mégsem emlékeztet egyetlen hasonló programra sem. (Esetleg említhetjük a Thief sorozatot vagy a méltatlanul elfeledett Trespassert.) Vér Istvánkáknak szemet szúrhat a szögletes grafika... na, de a Pistikék amúgy sem ilyen játékokkal játszanak. A már említett feladványok gyakran egy nyugodt kalandjáték képzetét keltik - milyen kár, hogy amint az ember beleringatja magát ebbe a kellemes képzetbe, rögtön megkergeti az egyik mumus a sötét folyosókon.

Levél egy halott embertõl, avagy mi is az a teljes lokalizáció?

A Penumbra: The Black Plague egy tipikusan olyan játék, aminek kifejezetten jót tett a szöveges fordítás. Vagyis, helyesbítek; nincs olyan játék, aminek nem tesz jót egy minõségi fordítás, de a Penumbra esetében e nélkül egy angolul nem vagy csak keveset tudom játékos egy lépés sem tudna igazán tenni. Egy FPS-hez (elsõ személyû lövõs) képest rengeteg szöveg jelenik meg a képernyõ, melyek nem csak a sötét hangulat megteremtéséért felelõsek, de a továbbjutáshoz szükséges információk jelentõs részét is tartalmazzák. Ezeknek a szövegeknek a fordítása bõven megüti az átlagot, sõt talán egy fokkal kevesebb félreütést és magyartalan mondatot tartalmaznak, mint amit egy hivatalos fordítástól megszoktunk. (Reméljük, ez a bizonyos szint minden munkával egy kicsit magasabbra kerül!) Ennyit pedig az ember még megbocsát... ha valamivel kárpótolják.

Ezt a nagyvonalú, elnézõ testtartást nagyban segíti, hogy a Fekete pestis azon kevés játékok egyike, mely valódi, teljes lokalizáció kapott. A szövegek mellett a különbözõ falfeliratokat és egyéb textúrákon található szövegeket is átrajzolták, lefordították a magyarítás készítõi - ezek minõsége engem meggyõzött. A grafikus fordítás oly’ természetesen simul bele a játékba, hogy én, a témához vajmi keveset értõ laikusként nem igazán találtam benne hibát. Esetleg említhetném, hogy itt-ott mintha hiányozna egy-egy ékezet, de lehet, hogy csak én láttam valami rosszul.

Persze a Penumbra igazán nagy dobása a szinkron. Ezzel kapcsolatban meglehetõsen vegyesek az érzéseim, gondolataim. Némileg egybevág ezzel, hogy a neten is elég szélsõséges kritikákat olvastam a játék és a fordítás ezen részérõl. Tény ’s való, az eredeti hangok kiválóak, kifejezetten erõssége a játéknak az angol szinkronszínészek teljesítménye. Ezzel szemben a magyar egy kicsit savanyú és sárga. De tévedés ne essék! A magyar szinkron igenis életképes, hangulatos és pozitív értéket képvisel - ha másért nem, hát a kezdeményezésért! Úgy érzem, maguk a színészek megtették, ami tõlük tellett, az igazi probléma az utómunkálatokkal lehetett. A szakkifejezésekkel egy kicsit hadilábon állok, inkább azt írom, hogy hiába kellemes és gúnyos egyszerre a bemondó csaj hangja, ha hiányzik belõle az a fémes visszhang és zúgás, ami az angolban megvolt. Ezt a fajta utómunkát, finomítást hiányoltam igazán a magyar szinkronból.

Csak egy pillanatig fog fájni avagy ennél rosszabb sose legyen!

A cikkem elején említett úriember jóslatának beteljesülése egyelõre várat magára, de az útóbi idõben megjelenõ hivatalos fordítások bizakodással töltenek el. A szinkron bár nem újdonság a hazai piacon, de még gyerekcipõben jár. Reméljük, hogy minden próbálkozás, minden kritika elõrébb visz és hamarosan a mostani évek termését csak egy átmeneti idõszaknak fogjuk tekinteni.