Olvasni mindig élmény. És pláne igaz ez akkor, ha sikerül egy igazán jó könyvet választani. A jó fantasy magával ragad a világával, a jó háborús regény a hitelességével. De az, hogy egy könyv a tárgyilagosságával ragadjon meg, az ritka dolog. Márpedig a Veszedelmes viszonyok ezt teszi.

Félreértés ne essék, eszemben sincs bírálni a mû íróját, hiszen mestermûvet alkotott. A regény a XVIII. század fénykorában íródott, amikor egy-egy szentimentális történet elolvasása után – márpedig akkoriban csak ilyenek íródtak – a nagyvárosi dámák könnyesre sírták a párnájukat a meghatottságtól.

Az ilyen regényeknek rendre jóképû férfi és gyönyörû nõ a fõszereplõje, akik egymásba szeretnek, adódnak akadályok, de a végére minden megoldódik. Valószínûleg ettõl lehetett herótja Laclosnak, aki az 1700-as évek végén írta ezt a könyvet a szerelemrõl. Csakhogy õ egyáltalán nem a szerelem ellen fordult, ahogy azt talán más tette volna, hanem épp ellenkezõleg: õ mutatta meg, milyen is az igazából.

Megtartván ugyanis a korban oly kedvelt áldokumentumi irodalmi formát, írt egy okos, cinikus könyvet, amiben – és itt jön vissza az elején emlegetett tárgyilagosság – nyíltan tárgyalja a szerelmi praktikákat, és minden érzelgõsséget kerülve írja le a nõ és a férfi örök harcát, és az egymás fölötti uralomért folytatott küzdelmet. Hideg logikával illusztrálja a csábítás tudományának stratégiáit és taktikáját.

Na igen, de erre kérdezheti az egyszeri portállakó, hogy ez mind szép és jó, de mi a fenének olvassak el én egy több, mint háromszáz éves könyvet? És tényleg, miért is ilyen idõtálló a „Veszedelmes Viszonyok”?

Egyrészt, mert máig fennálló erkölcsi kérdésekrõl ír. Olyanokról, amik érintik a mai emberek mindennapjait is. Elvégre is, hányan kérdezik meg manapság is, hogy mi a szerelem? A cinizmus pedig minden korban kelendõ portéka. Másrészt pedig, mert elmesél egy történetet, amit végig lehet izgulni, élvezni. Egy olyan történetet, ami bármelyik mai írónak becsületére válna, s amely már formáját tekintve is külön érdekes.

A könyv ugyanis levelekbõl áll, amiket a szereplõk küldenek egymásnak. Ezekbõl tudjuk meg a történet alakulását, s velük együtt a szereplõk érzéseire is fény derül. A legtöbb levelet a két fõszereplõ, Valmont vikomt, és Merteuil márkiné váltják egymással, akik abban lelik örömüket, hogy minél több ellenkezõ nemû polgártársuk fejét csavarják el, majd, egy ügyes hadmûvelettel tönkretegyék õket – vagyis, ahogy õk fogalmaznak, hogy minél több embert hódoltassanak be a szerelem istenének. Azonban közbejön valami: a vikomt, egyik ágyból a másikba menvén szerelembe esik. Kétségbeesetten védekezik, maga sem hiszi el, hogy ez megtörténhetett, azonban minden hiába.

Összességében mindenkinek csak ajánlani tudom ezt az évszázados remeket. Tökéletesen bemutatja az 1700-as évek francia arisztokráciájának életét, annak fonákságaival, és minden ellentmondásával együtt. Korhû szatíra egy belsõ szemlélõ tollából – azoknak, akik két headshot között egy kis szerelemre vágynak. Éljen!