Némi balsejtelemmel kerestük fel az oktogonnál lévõ Mûvész mozit két barátommal, amikor tegnap elindultunk, hogy beüljünk erre a produkcióra. Elõre féltünk a romantika hollywoodi felfogásától (ld. még ’50 elsõ randi’ és társai), az adamsandleres mûhumortól, a szellentõs/böfögõs/mindkettõ egyszerre viccektõl, de szerencsére csalódnunk kellett – mégpedig pozitívan. A rendezõ (Csunkink Expressz, Bukott angyalkák, Szerelemre hangolva) neve sem mondott akkor túl sokat, csak annyit tudtunk róla, hogy szerzett már Oscar-díjat, és, hogy eddigi filmjeit nagyon vad ágyjelenetekkel pakolta tele. Eddig Hongkongban élt és dolgozott, ez az elsõ filmje Amerikában – egyszóval az õ nevétõl sem lettünk bizakodóbbak. Az egyetlen reménysugarat talán a szereposztás ébresztette – Jude Law (Mesterdetektív, Alfie, Hideghegy), vagy Natalie Portman (Star Wars I-II-III, V, mint Vérbosszú, Leon a profi, Szemtõl szemben) neve számomra biztosítja, hogy nem lesz egy rossz film.

Elizabeth New Yorki lány, akit egy este Jeremy kávézójában elhagy a szerelme. Attól kezdve minden este a kávézóba jár, és miközben visszavárja a fiút, degeszre eszi magát áfonyatortával, és jó barátságot köt a tulajdonossal. Aztán egyszer csak úgy dönt, hogy új életet kezd, és lelép – elõször Memphisbe, majd Las Vegasba utazik, autóra gyûjt, és különbözõ bárokban, éttermekben, vagy kaszinókban keresi kenyerét pincérkedéssel. Útja során azonban nem feledkezik meg Jeremy-rõl, mindenhonnan képeslapokat küld neki, és a fiú egyre jobban várja a sorait, ám a levlapokon nincs címzés, így nem tud válaszolni rájuk. Elizabeth 300 napos útja során különbözõ emberekkel ismerkedik meg, tapasztalatokat gyûjt, és a végére még az autóra-való is összejön.

A szinte már sablonosnak mondható történetet feldobja a varázslatos vizualitás – Darius Khondji operatõr nagyon értette a dolgát. A filmben jó arányban keverednek az amerikai és a távolkeleti filmmûvészet elemei, a színészek jól játszanak, de nem nagyon jól – ez alól a kivétel Natalie Portman, aki szõkére festett hajjal ül a pókerasztalnál, harsány amerikai kiejtéssel hecceli a többieket, varázslatosan közönséges és lenyûgözõen felszínes. Azt kell, hogy mondjam, hogy az õ játéka nélkül sokat veszített volna az értékébõl a film – mert hát a címszereplõ Norah Jones jól játsza a naiv karaktert, mindig tud szomorúan nézni, de felejthetõ. Jude Lawban a legjobb a manchasteri kiejtése, ami nagyon illik a figurájához (elõre félek a magyar szinkrontól…), és a többiek is olyan semmilyenek – eljátszák a szerepüket, de semmi pluszt nem adnak a filmhez (a kivételt már említettük). A zene tökéletesen illik a film alá, és még egy kis pluszt is ad hozzá, ugyanis az eredetileg énekesnõ Norah Jones adja elõ mûvészetét – szerencsére ez a klisé kimaradt a filmbõl, a pincérnõ nem énekel titokban, és nincsenek ilyen irányú vágyai.

Az egyetlen, amitõl lehet rettegni, és amit már említettem, az a magyar szinkron lesz. Már elõre hallom az illúzióromboló magyar szinkront, ami elveszi az egyik legnagyobb élvezeti faktort, az eredeti hangokat. Nos, mindent összevetve egy jó filmet láthatunk – de sajnos nem nagyon jót. Nem értem, hogy egy rendezõ, akinek Oscar-díjas ihletése volt Hongkongban, miért ment Amerikába forgatni, ahova jól láthatóan nem kísérte el a múzsája. A hangok és a képek remekek, a történet sablonos és kiszámítható, de mindazonáltal élvezhetõ, míg a színészek jók – fõleg Portman kisasszony.

7,5/10